Selena II. rész
(Selena szemszöge)
- Selena, elmondanád, hogy mi történt veled az elmúlt 146 évben? – kérdezte Jazzy
- Persze, de az elejétől kezdem, rendben? – tettem fel a kérdésem, amire mindenki csak bólintott – 1846-ban Texasban születtem, Jasper húgaként. – amikor ezt kimondtam Jasper-re mosolyogtam, majd folytattam – Jó családból származtunk, mindenünk megvolt, ami az anyagiakat illeti. Jazz-zel nagyon közel álltunk egymáshoz, nagyon szerettük egymást. Minden jól alakult egészen 1863-ig, amikor Jasper elment egy háborúba, de sohasem tért vissza, és mi azt hittük meghalt. Ez négy hónappal a 17. születésnapom előtt történt, és én teljesen magamba fordultam, hiszen Jasper sokat jelentett nekem. A szüleim a 17. születésnapomra rendeztek nekem egy bált, amin bár nem volt túl sok kedvem, mert még mindig gyászoltam a bátyámat, de részt kellett vennem. Ezen a bálon újabb fordulatot vett az életem – ahogy ezt kimondtam, eszembe jutott Spencer, a férfi, akit mindennél jobban szerettem, de elvesztettem. Már majdnem öt perce lehettem csendben, annyira magával ragadtak a múltbéli emlékeim, de senki nem szólt a hallgatásom miatt, és ezért kifejezetten hálás voltam. – Ezen a bálon megismerkedtem egy különleges férfival, akit Dr. Spencer Coleridre-nak hívtak, rövid szőkés-barna haja, és gyönyörű aranybarna szemei voltak. Rögtön beleszerettem. Legnagyobb örömömre a bál alatt többször is felkért táncolni, nagyon kedves és figyelmes volt egész este. Elhalmozott bókokkal. A bál után tovább udvarolt, legtöbbször virágokat, azon belül is rózsákat küldött, de néha előfordult, hogy ékszerrel kedveskedett nekem. Majdnem egy évig udvarolt ilyen formában, amikor a 18. születésnapom előtt kb. egy héttel megkérte a kezem, és én boldogan mondtam neki igent. A 18. születésnapomra a szüleim ismét bált rendeztek, amin bejelentettük Spencer-rel az eljegyzésünket, és azt is, hogy az esküvőnket az eljegyzés után két hónappal tartjuk meg. Spencer-nek az eljegyzésünk után egy héttel el kellett utaznia. Kicsit több mint egy hónapig volt távolt, de ez az idő egy örökkévalóságnak hatott. Nagyon hiányzott. Mikor visszatért, észrevettem, hogy megváltozott, a bőre jéghideg, és hófehér volt. Elmondta, hogy az utazása közben, volt egy balesete, és ezért egy Bruce nevű vámpír átváltoztatta, és az alatt az idő alatt, amíg távol meg tanulta kontrolálni a szomját is. Ez után azt mondta, hogy mivel ő vámpír lett, ezért nem vehet el, mert bármelyik pillanatban bánthat, és azért is mert, akkor még úgy tudta, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermekük, és tudta, hogy én mennyire szeretnék saját babát. Nagy nehezen, de meggyőztem, hogy ezek engem nem érdekelnek, szeretem őt és, hogy vele szeretnék élni, a feleségeként, az örökkévalóságig. Megkértem, hogy vegyen el feleségül, és hogy ha elvesz, akkor a nászút után változtasson át engem is, erre azt mondta, hogy ezen gondolkodnia kell, ezért kért egy nap gondolkodási időt, de végül beleegyezett. Még az esküvőnk előtt bemutatta nekem Bruce-t. Két hét múlva megtartottunk az esküvőt, ami egyszerűen csodálatos volt, majd elmentünk egy hónapra nászútra. Már egy hete voltunk a nászutunkon, amikor észrevettünk, hogy egy kisebb dudor van a hasamon, az étvágyam megnőtt, sokat alszom, és többször is volt hányingerem, amiből férjem arra következtetett, hogy gyermekünk lesz. Nagyon boldogok voltunk, de Spencer nagyon féltett, hiszen ő még is csak egy vámpír, és akkor a gyermekünk félvér lesz, és nem tudtuk, hogy ez mit jelent a gyermekre, és rám nézve. Kb. hat hónap terhesség után megszülettek a gyermekeink - amikor ezt kimondtam, mindenki kérdő tekintettel nézett rám, hiszen nem értették a többes számot – négyes ikreink születtek, két kisfiú, és két kislány. Miután megszültem a gyerekeket a férjem rögtön átváltoztatott. Miután véget ért az átváltozás, férjem elvitt vadászni, és a gyerekeket addig Bruce-ra bízta, akit időközben hívott oda. A vadászat gond nélkül ment, és amikor végeztünk, végre láthattam a kisbabáim, valamint nevet is adhattunk nekik. A az egyik fiúnk a Jasper Eric Coleridre nevet, míg a másik fiúnk a Bill Spencer Coleridre nevet kapta. A lányainkat Elisabeth Pam Coleridre-nek, és Sookie Selena Coleridre-nak neveztünk el. Visszatértünk Texas-ba, és pár hónapot még ott töltöttünk, majd utazgatni kezdtünk. Több vámpírcsaládhoz is tartoztunk. Körülbelül negyven évig csak utazgattunk, majd csatlakoztunk egy nagyobb vámpírcsaládhoz, amiről ne haragudjatok, de jelenleg csak annyit szeretnék elmondani, hogy kb. fél évvel ezelőttig ott éltünk velük, és voltunk a vezetőik. Kb. fél évvel ezelőtt jöttem el, amikor férjem meghalt. Azóta én csak bolyongok, a gyerekek pedig együtt elköltöztek. – hallottam a gondolataikban, és éreztem az érzéseiken keresztül, hogy együtt éreznek velem, és sajnálják azt, ami velem történt, de elsősorban Jasper érezte rosszul magát, amiért nem lehetett mellettem a nehéz időkben. Éreztem, hogy még lenne néhány kérdésük, ezért ezt szóvá is tettem –Tudom, hogy vannak még kérdéseitek, tegyétek fel nyugodtan.
- Tartod a gyermekeiddel a kapcsolatot, szoktál velük beszélni? – kérdezte Bella.
- Igen szoktunk néha beszélni telefonon. – válaszoltam Bellának
- A férjednek is volt képessége? – kérdezte Carlisle, zavarban, mégis kíváncsian.
- Igen, volt. – válaszoltam, Carlisle-nek kicsit szomorúan.
- Ha nem gond, akkor megkérdezhetem, hogy milyen képessége volt? – kérdezte ismét Carlisle.
- Igen, persze. Spencer-nek hasonló képessége volt, mint Edward-nak. Ő is tudott olvasni mások gondolataiban, de ő tudott rajuk gondolatban válaszolni is. Természetesen ez a képesség is meg van nekem, de szerencsére, ha akarom, akkor ki tudom kapcsolni. Néha nagyon idegesítő, vagy zavarba ejtő mások gondolatait hallgatni.
- Ezt meg tudom érteni. – értett egyet velem Edward.
- Te beszélsz? Tudod milyen idegesítő tud lenni, hogy ismered minden gondolatunk, azokat a dolgokat is amik nem tartoznak senki másra? – szólalt meg Alice.
- Ne vitatkozzatok gyerekek! – szólt rájuk Carlisle.
- Köszönöm Carlisle! Nem szeretném, ha egy buta megszólalásom miatt veszekednének. Egyébként nagyon jó apa, és vezető vagy! – szóltam Carlisle-hoz gondolatban.
- Nincs mit Selena! Nyugodj meg nem fognak. És köszönöm szépen. – válaszolt Carlisle hálásan, és meghatottan, mire a többiek érdeklődve néztek Carlisle-ra, mivel nem értették, hogy mire válaszolt, amikor nem szólalt meg senki.
- Ezt kinek mondtad, Drágám? – kérdezte meg Esme a férjét.
- Selena-nak. – válaszolt Carlisle a feleségének értetlenül.
- De hát ő meg sem szólalt apa! – szólalt meg most Rosalie.
- Ez így nem teljesen igaz. – keltem Carlisle védelmére, mert a végén még bolondnak nézik. A kijelentésemre mindenki kíváncsian nézett rám – Lehet, hogy hangosan nem szólaltam meg, de gondolatban igen, és Carlisle arra válaszolt. Mint mondtam a férjem tudott gondolatban is kommunikálni, így én is tudok.
- Így már értem. – válaszolta Carlisle.
- Kíváncsi vagyok az unokaöcséimre, és az unokahúgaimra. Vajon milyenek lehetnek? Bár, ha Selly gyerekei, akkor biztos különlegesek, és gyönyörűek. Bárcsak megismerhetném őket! – gondolta bátyám, és nagyon izgatott volt a gondolattól, ahogy a gyerekeimre gondolt, ezért küldtem felé egy nyugalom hullámot. Nagyon meghatott azzal, hogy szeretné megismerni a gyermekeimet, ezért oda fordultam hozzá, és szorosan megöleltem. Jazz megdöbbent egy pillanatra a nyugalom hullámom miatt, és nem értette, hogy miért öleltem meg ilyen hirtelen, de visszaölelt.
- Ez te voltál, Hugi? – kérdezte bátyám, amikor elengedtük egymást – Te küldtél nekem nyugalom hullámot?
- Igen, én voltam, Nagyon izgatott lettél, amikor a gyerekeimre gondoltál. Ne haragudj! - válaszoltam Jazz-nek szemlesütve.
- Semmi gond. – mondta Jasper mosolyogva – És ha nem túl nagy gond, akkor szeretném megismerni a gyerekeidet. Szerintem a többiek is nagyon szívesen megismernék őket.
- Igen szeretnénk megismerni a gyermekeid. – válaszolta mindenki egyszerre izgatottan, aminek nagyon örültem.
- Ennek nagyon örülök. Ez esetben majd felhívom őket valamelyik nap, ha az úgy megfelel. – mondtam a többieknek, és vártam a válaszokat. Először Carlisle szólalt meg.
- Mit szólnátok, ha egy hét múlva elköltöznénk, úgy is itt volt már az ideje, hiszen az emberek már kezdenek gyanakodni. Az új otthonunkban már berendeznénk saját szobákat Selena-nak, és a gyerekeinek is, és akkor mindenkinek lenne saját helye. Az egy hét alatt pedig Bella, és Jasper elintézhetnék, az új papírokat mindenki számára, természetesen neked is Selena. Mit szólnál, ha mostantól a neved Selena Hale Cullen lenne? Persze, csak ha te is szeretnéd. Elvégre mostantól te is a családunkhoz tartozol, lányom. – mondta az új apám. Nagyon meghatottak szavai, és hogy már most a lányának tekint, pedig még csak most ismert meg. Odamentem hozzá és szorosan megöleltem. Miután elengedtem apámat mindenkihez odamentem, és megöleltem, és legnagyobb meglepetésemre, még Rosalie is engedte, hogy megöleljem, és vissza is ölelt. Úgy éreztem, hogy ez mindenkit meglepett, de örültek neki.
- Köszönöm, Apa. És a többieknek is. Ha senkinek sincs kifogása ellene, akkor szívesen viselném a Selena Hale Cullen nevet. – szólaltam meg, miután mindenkit megöleltem.
- Nincs! – mondták egyszerre a mindenki, és én felhőtlenül boldog voltam, hogy újra a bátyámmal lehetek, valamint egy csodálatos család tagja lehetek, a boldogságomhoz, már csak a gyerekek, és a férjem hiányzott.
- Akkor holnap elintézem mindenkinek az új papírját. Selena kéne rólad fotó a papírjaidhoz. – mondta Bella
- Rendben, majd keresek egy képet, és odaadom. Még egyszer köszönök mindent! – amikor ezt kimondtam, hirtelen látomásom lett, és ezt a többiek is észrevették. A látomásomban Alice és én igazi sógornőkhöz illő módon vásárolgattunk.
- Mit láttál Selena? – kérdezte meg Alice.
