Találkozások
Amikor az utolsó szót is kimondtam, megjelent a szobában, a másik hét vámpír, és a félvér lány, és én döbbenten tapasztaltam, hogy a hét vámpír közül, az egyik nagyon is ismerős, mert ő az én halottnak hitt bátyám, Jasper. Ahogy észrevettem, ő is megismert, mert hirtelen kővé dermedt. Annyira hiányzott nekem, annyira fájt, amikor azt hittük, hogy meghalt, csak szerelmem tartotta bennem a lelket, ha ő nincs, akkor lehet, hogy én is mentem volna bátyám után. Most, hogy kiderült, hogy él hatalmas boldogság fogott el, ezért gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, és öleltem át, ő is szorosan tartott engem, ha ember lettem volna, akkor biztosan eltörnek a csontjaim, de én már vámpír vagyok. Amint hozzáértem, úgy az ő összes emléke átéltem, és egy pillanatra mérhetetlen düh, és ölési vágy fogott el, amikor a Maria-val kapcsolatos emlékeit láttam, mennyit bántotta szegény Jaspert. Olyan jó volt a karjaiban lenni. A többiek eléggé meglepődtek, de ez érthető, hiszen egy ismeretlen vámpír érkezik, és ráadásul még ölelgetem is az egyik családtagjukat, és mellesleg Jasper sem ellenkezik az ellen, hogy megöleljem. Már jó ideje szorongattuk így egymást, amikor hirtelen megszólalt:
- Jaj, kicsim, annyira hiányoztál, azt hittem hogy meghaltál. –mondta Jasper
- Te is hiányoztál nekem, és én is azt hittem, hogy meghaltál. – mondtam Jasper-nek
- Elnézést, de ti ismeritek egymást? –kérdezte egy vékony, rövid fekete hajú lány, ő Jasper párja, láttam, hogy néznek egymásra, és láttam mind Carlisle, mint Jazz emlékeiben is Alice-t, de most szegény lány szomorúnak tűnik. Nagyon szimpatikus. Jasper elengedett, és odament megölelni a párját.
- Igen édes ismerjük egymást, de ne legyél féltékeny. –Próbálta nyugtatni, és vigasztalni Bátyám a kedvesét.
- Szia!- köszöntem neki, és a kezemet nyújtottam – én Selena Coleridre vagyok, Jasper húga – gondoltam, jobb lesz, ha inkább bemutatkozom, még mielőtt félreérti a helyzetet, amit nem szeretnék. Mindenki meglepődött, amikor megtudták, hogy Jasper-rel testvérek vagyunk. A lány kezet rázott velem, és úgy vettem észre, meg éreztem is, hogy megkönnyebbült.
- Szia! Én Alice Cullen vagyok, Jasper felesége. Ti tényleg testvérek vagytok, de az hogy lehet?
- Örülök, hogy megismerhetlek Alice. Mi egy családból származunk, amikor még emberek voltunk, aztán Jazzy egyszer csak eltűnt, mindenki azt hitte, hogy meghalt, de majd mesélek bővebben, ha már vadásztunk. Rendben?
- Persze. Jazzy?
- Tudod drágám, amikor még emberek voltunk, már akkor is sokan hívtak Jazz-nek, és aztán ebből lett a Jazzy, de csak a húgom hívott így, én meg mindig Selly-ztem, mert őt mindenki Sell-nek becézte. Selly, engedd meg, hogy bemutassam a családom. Az apámat, Carlisle-t már ismered – mutatott Carlisle-ra, aztán a mellette álló nőre, akinek karamell színű haja volt, és akit már szintén láttam Carlisle, és bátyám emlékei közt. Ő Esme Carlisle felesége, és tudtam, hogy itt ki kicsoda, de hagytam, hogy fivérem bemutasson nekik. Amikor „fogadott” anyjára mutatott, akkor Esme is a kezét nyújtotta, így az ő emlékei is elleptek – ő itt Esme, az anyám.
Esme gyengéden megölelt, amolyan anyai ölelés volt. Jazzy folytatta a bemutatást, amíg be nem mutatta a teljes családját, és így máris tudtam mindenkiről, hogy ki kicsoda, és hogy kivel mi történt, láttam mindegyikőjük emlékeit, bár mondjuk hallani már hallottam róluk, sőt volt, kit már láttam korábban. Miután bátyám mindenkit bemutatott, elindultunk vadászni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése